Tegnap este megszállt az ihlet, ezért írtam egy verset a malackákról. Alapvetően nem értek a versekhez, nem is tudok írni, de most valahogy mégis sikerült.

Hullottak az őszi levelek,
A szülinapom közelgett,
Édesanyám egy tengerimalaccal
váratlanul meglepett.

Félénk kis jószág volt,
Mindentől megijedt,
Sokat babusgattam, ezért
Hamar megszeretett.

Kölcsönös érzés volt,
De soha el nem múlik,
Mert a mai napig úgy érzem,
Hogy az ölembe bújik.

A kis jószág Mutu lett,
Kinek egy évig nem volt társa,
Majd a szomszédban megszületett
Az életreszóló barátja.

Elválaszthatatlanok voltak,
Mindent együtt csináltak,
Két boldog malacnál többet
Már senki sem kívánhat.

Pár évvel később jött Zsömi,
És aztán kő kövön nem maradt,
Mert nemsokára kiderült, hogy
Két kisdedet hord a szíve alatt.

Mutu, Örvös, Zsömi és mi
Nagyon örültünk a babáknak,
Soha még ilyen boldogság
Nem volt a családban.

Gombi a kis pirosszemű
Mindig a kibúvókat nézi,
Egy szem fiúmalacunk pedig
a folyton udvarló Mézi.

Nemrég a kereskedésben
Sérült malacot találtam,
Seb volt a fején s lábán, így
hazavittem, mert megszántam.

Pamacs lett a neve,
Gyerek malac még az,
Pattog, szökken, ugrik
Kis kócos hajú, borzas.

Így vannak ők most négyen,
Szépen összebarátkoztak,
Minden rezdülésükkel napjainkba
Jó kedvet és vidámságot hoznak.