Valójában egy nagyon kedves állatos regényem címe, de ez a történet most egy tengerimalacról szól. Az én Mutukámról, akit örökké a szívembe zártam onnantól kezdve, hogy először megpillantottam. Ajánlom mindenkinek ezt a bejegyzést, akik tudják mennyire képes szeretni egy állat, és tapasztaltak már hasonló kölcsönösséget.

Gyönyörű tigriscsíkos aguti* malacka tartózkodott az állatkereskedés egyik terráriumában, akibe első látásra beleszerettem. Konkrétan tengerimalac vásárlás céljából mentem oda, és bár a mellette lévő ezüst és fehér színű jószágok is csodaszépek voltak, én mégis Őt választottam. Hatalmas fekete gomb szemei csak úgy ragyogtak, sötétbarna orrocskája volt, és nagyjából 1 hónapos lehetett. Mikor az eladó feléje nyúlt, gyorsan elszökkent, de aztán sikerült elcsípnie, majd egy dobozba tette. 
Mikor hazaértünk, felnyitottam a doboz fedőlapjait, és megpillantottam a rémült állatkát, akit Mutunak neveztem el. Ha feléje nyúltam, összerezzent és menekülni próbált, így inkább magára hagytam egy ideig, hogy egy kicsit megnyugodjon. Később visszatértem hozzá, és beszélni kezdtem neki, hogy szokja a hangom. Kívülről úgy látszódott, hogy nem reagál semmire, de azért én tovább folytattam a csevegést. Kis idő múlva minden erőmet összeszedtem, majd megkíséreltem kiemelni őt a dobozból, amire heves kapálózásba kezdett. Az ölembe tettem, és a további társalgás mellett elkezdtem simogatni a hátát. Éreztem, hogy mennyire zakatol a kis szíve a nap izgalmas eseményeitől. 
Kezdetben terrárium helyett tulajdonképpen a szekrényem polcán lakott, ami direkt erre a célra lett kialakítva neki. Egy üveglap szolgált ennek ajtajául, amit gyakorlatilag csak le kellett emelni a polc oldaláról. Szintén az érkezést megelőzően, a lakóhely aljára puha forgácsot szórtam, hogy majd egyből mehessen bele, ahova egy karika uborkát helyeztem el. Pár perc múlva már bent is találta magát új helyén, amit szép lassan de idővel végül megszokott. Ezentúl minden napunk úgy telt, hogy kiszedtem pár órára, melyet vagy az ölemben, vagy pedig az ágyon leterített pokrócon töltött velem, szóval innentől kezdve mindent együtt csináltunk. Számtalanszor ott volt, amikor tanultam, ilyenkor mindig mellém kuporodott, és a két mellső lábát a karomra helyezvén pihent. Mindenhova követett, és ha az ágy széle éppen meggátolta ebben, a szeme akkor is mindig rajtam volt.

Egy évvel később kapott társat Örvös személyében, akit egy nagyon félénk, és visszahúzódó malacként ismertünk meg. Mutut anyjának tekintette, és csakis ő felé volt nyitott, az idősebb állatka pedig gyorsan elfogadta az új jövevényt. Életreszóló barátság szövődött kettejük között, amit soha nem fogok elfelejteni, amíg élek. Ettől függetlenül Mutu továbbra is ugyanúgy ragaszkodott hozzám, mintha mindig is tudta volna mi történik velem életem azon szakaszában.

Egyik reggel madárcsipogásra emlékeztető hangra riadtam fel, melyet Örvös adott ki magából, és kiderült, hogy riadóztatni próbál. Gyorsan kirohantam, és Mutura furcsa állapotban találtam rá: szőrét teljesen felborzolta, és mozdulatlanul gubbasztott a sarokban. Se inni, se enni nem akart, nem is reagált semmire, és mikor kiszedtem, sajnos az sem segített sokat. Nyomban elvittem az állatorvoshoz, aki nem tudta megmondani mi baja van, csak találgatott. Megszurizta, és azt mondta, pár nap múlva vigyem vissza, hogy újra beadhasson neki valami vitamint. Már az első tűszúrás után sem javult az állapota, ezért úgy döntöttem, nem kínzom szegényt. Elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni a gyógyulás érdekében, és ha kell, akár beleerőltetem az ételt. Így is volt, vettem egy műanyag pipettát, sárgarépás babaételt, és minden nap adtam neki egy-két adagot. Emellett próbálgattam a nyers zöldségeket, magvakat, szénát is felkínálni neki, de sajnos kevés sikerrel. Hosszú ideig tartott a pépes eledellel való etetés, több mint egy hét telt már el, és kezdtem aggódni a foga miatt. Ebben az időszakban mégtöbbet volt velem, sokat melengettem, simogattam, beszéltem hozzá, de minden hiábavalónak bizonyult. Egy nap aztán váratlanul elkezdett magától enni! A mai napig nem tudom, hogy azért mert már megunta a babaételt, vagy a kitartásomnak köszönhetően, de egy biztos: soha nem adtam volna fel!

Pár év eltelt, kirepültem a családi fészekből, és a malackák is jöttek velem az új helyre, ahol Zsömit vettem, aki idő közben legnagyobb meglepetésünkre lefialt. Két baba született, és immáron 5 tengerimalaccal rendelkeztem. Csodás volt az az időszak, egy igazi kis család lettünk, de aztán egy szép napon rá kellett ébrednem, hogy Mutuék bizony megöregedtek. Szintén egy reggelen Örvös haldoklására a kis Gombi hívta fel a figyelmem, így szerencsére még el tudtam tőle búcsúzni. Mutu ezt követően kezdett betegeskedni, valahonnan még rühöt is szerzett, amit az ottani állatorvos sikeresen kiírtott belőle. Viszont sajnos eléggé lefogyott, és már soha többé nem tudott visszahízni eredeti súlyára, ráadásul minden tappancsa kifekélyesedett. Minden egyes nap lefertőtlenítettük és bekötöztük a kis lábacskáit, de tudom, hogy nagyon szenvedett. Ha nem láttam volna rajta az élni akarást egészen az utolsó pillanatig, akkor gondolkodás nélkül elaltattattam volna. Végül a kezemben lehelte ki a kis lelkét, és lelkileg nagyon sokáig nem tudtam elengedni őt, sőt a mai napig megkönnyezem, amikor erről beszélek. Most is ez történik...

Soha nem fogom őt elfelejteni, hűséges társam volt abban a 8 évben míg élt, és tudom hogy ez a szoros kötelék köztünk soha de soha nem fog megszakadni. Már fentről figyeli mindennapjaimat, és végső megnyugvást talált az örök malacmezőkön. Szeretlek, Mutu!

Megjegyzés:
* Aguti: a hason lévő szőrzet kivételével minden szőrszál kétszínű.