A legokosabb és legidősebb tengerimalac volt a csapatban, amolyan vezérnőstény, aki fegyelmezte a többi malacot, őt viszont senki sem utasíthatta. Mutu ember közeli malac lett, ami azt jelenti, hogy élete során hozzám kötődött a legjobban.

Ez azért alakulhatott így, mert 1 éves koráig nem volt fajtársa, de k
ésőbb aztán változott a helyzet.

Első malacként kaptam őt annak idején kb. egy hónapos korában, méghozzá születésnapom alkalmából. Egy állatkereskedésben esett rá a választás, mert teljesen lenyűgözött különleges színével. Bár nem fajtiszta, azért elmondható, hogy túlnyomórészt az arany-aguti (Golden Agouti) szín dominál rajta. (Az arany-aguti szín minden egyes szőrszálon úgy jelentkezik - a hason lévő szőrszálakat leszámítva -, hogy a szőrszál test felé eső részén egy szélesebb sáv fekete, majd egy keskenyebb, vörös sáv következik, s közvetlenül a végén a szőrszál ismét fekete.)

Akkoriban még tapasztalatlan voltam malac téren, ezért sokáig egyedül élt, én voltam az egyetlen társa. Ezért is kellett
hozzá sok idő, hogy megszokja az embereket. Amikor összekerült Örvössel, láthatóan jót tett neki, és onnantól kezdve sokkal könnyebben barátkozott.

Mutu hihetetlenül jó időérzékkel rendelkezett. 16 órakor volt a zöldség etetés ideje, és ő pontosan tudta, mikor kell előjönni, és figyelmeztetni engem. A helyzettől függően vagy a terrárium szélét rágta, vagy a rácson támaszkodott és türelmesen várt.

Mutu kezdetben szinte minden zöldséget és gyümölcsöt megevett, előszeretettel ette a magvakat és a szénát is. Öreg korára viszont már csak a salátáért, és az uborkáért volt oda. Ez részben betegségeinek volt köszönhető, részben pedig annak, hogy bizony sajnos ő is megöregedett.

Legutóbbi betegségébe majdnem bele is halt, öregkorban még hamarabb legyengül a szervezet, de hálistennek sikerült meggyógyítanom. Nem használtak az orvosi injekciós tűk, sem a gyógyszerek, egyedül csak a törődés és a szeretet.

Mutu leggyakoribb elfoglaltsága mindig is a pihenés volt. Régen sokat bújt be a takaró alá, utolsó hónapjaiban azonban inkább csak rádőlt kedvenc férőhelyére, és élvezte a kályha melegét.

Azért is volt különleges malacka, mert hallgatott a nevére, valamint hamar megtanulta azt is, hogyan kell fejönni a kezemre. Diszkréten jelzett, ha ki szeretett volna jönni a terráriumból, és akkor is, ha vissza akart menni. Ez utóbbit finom bökdöséssel adta mindig a tudtomra.

Rendkívül szelíd malacka volt, soha nem harapott meg. Sajnos a vége felé már sok betegeskedéssel, de messze túl az átlagéletkoron távozott el. 8 éves volt.