Mikor Pamacs kb. 4 hetesen hozzánk került, még nagyon kis picike volt, és eszméletlenül ijedős. A kereskedésben azt mondták, hogy a szállítás során megsérülhetett a lába, de később a fején, sőt a nóziján is észrevettem hasonló sebeket. Nem tudom, valójában mi történhetett akkor vele, aminek hatására a mai napig megmaradt benne a félelem vagy inkább ijedtség. Emiatt folyton harci készültségben van, és tartok tőle, hogy soha nem - vagy csak nagyon sokára - fog tudni megnyugodni.

A kézhez szoktatással persze jól haladunk, de még mindig nem tudja összekapcsolni a kifutóból való kivételt a jó dolgokkal (pl. evés, simogatás). Az alábbi képekkel egy kis visszatekintést engedek Pamacs múltjába, és megmutatom, hogy nőtt és fejlődött itt nálunk.

Ezen a képen jól látszódik, hogy mennyire sebes volt a nózija, és milyen bizalmatlanságot sugároz a tekintete.


Ez a két kép pont úgy sikerült, hogy épp rálátni a buksiján keletkezett sebre. (Eleinte csak Gombival tudtam összeengedni, mert ő volt az egyetlen, aki nem bántotta - feltehetőleg azért, mert az ő mancsa is beteg.)

Itt már szépen gyógyul a fejseb, és látszik, hogy egy picivel bátrabb, mintha kezdene feloldódni. :)

Szépen eszegetett már picinek is - de a mai napig úgy, mint aki még életében nem kapott enni, és eközben feszülten figyel mindenre.

Ha veszélyt érez, rögtön elbújik, és néha még most is megijed egy-egy hirtelen zajra, de olyan sok időre már nem marad a rejtekhelyén.

Zsömike nagyon sokáig nem fogadta el, ő volt az, aki a leginkább terrorizálta szegényt nem tudni, miért. Most már azért ő is kap Pamacstól néha egy-egy kokit. :D

Azon ritka pillanatok egyike, amikor teljesen el tud lazulni.

Kicsit később a kis szerelmével: Mézivel.

Napjainkban, Mézi nélkül.