Nehéz ilyenkor bármit is mondani vagy írni, olyan mintha a világ omlott volna össze...

Úgy érzem nincs se erőm, se hangulatom folytatni, kedvem lenne abbahagyni az egészet.

Mostanában ehhez hasonló gondolatok suhannak át a fejemen, pedig annyi mindent szerettem volna még megosztani veletek.

Az elmúlt egy hetünk csendesen telt, mondhatni eseménymentesen, mindnyájan Zsömike elvesztése miatt szomorkodunk. Ennek köszönhető többek közt a most jelen lévő alkotói válságom, ezért is döntöttem úgy, hogy a mai poszt amolyan összefoglaló jellegű lesz.

Június 21-én kimentünk a közeli tisztásra, ahol Mézi nyugszik, és eltemettük melléje az anyukáját. Aznap rendkívüli forróság volt, a Nap csak úgy tűzött, a kiszáradt földet nagyon nehéz volt ásni, de végül sikerült.

Ezt a hőséget a tyúkhúrok is nehezen viselték, sajnos pár szál tönkrement, úgyhogy jobbnak láttam bevinni őket a lakásba. Szerencsére észhez tértek, és újból növésnek indultak, a többi rejtélyes növénnyel együtt.

Azóta a malackák ugyanúgy kint vannak nap mint nap a kifutó mellett egy pokrócon, éjszakára pedig visszakerülnek a helyükre. Folyamatosan rendelkezésükre áll a széna, és mindig megkapják a napi zöldség adagjukat is. Innentől beszéljenek helyettem a képek, melyek még Zsömi halála előtt készültek.